Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért? Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.

Ez is egy nehéz nap. Mint mindig most is egyedül esz a rohadás mivel apám lelépett és természetesen mindenki ki van kapcsolva. Valamivel jobban vagyok mint szoktam, de tudom nem sok idő és valami úgyis lelomboz. Tegnap kinn voltam egész éjjel a haverjaimmal és el sem tudom mondani mennyire boldoggá tesznek. Mindenkiben szeretek valamit. Hétvégén lesz a legjobb barátnőm szülinapja, de azt sem tudom mit vegyek neki. Anyával gravírozott ezüst nyakláncot szerettünk volna, de mikor elkezdtük szervezni leromlott az állapota és nekem meg teljesen kiment a fejemből. Nem is csoda hiszen olyan hihetetlenül zombi vagyok. Jobb esetben hajnal 6 felé már eltudok aludni, de volt, hogy semmit nem bírtam. Nem akarok gyógyszert szedni mert már régi tapasztalatból tudom élőhalottá varázsol pár nap után. Használtam már Frontint, Valerianat, Remotivot, Hovat meg minden hülyeséget. Annyira rettegek, hogy elkezdődik az iskola. El sem tudom képzelni mi lesz velem így. Már tavaly is annyiból álltam, hogy hazaértem > lefeküdtem > felkeltem délután 6-kor > fürödtem > aludtam tovább. Na és így tanuljon jól az ember. Pedig szeretnék és már csak azért is mivel ígéretet tettem Anyának. Viszont félek, hogy nem fog menni és megint csalódást okozok magamnak. Mint mindig ma is tele vagyok kételyekkel. Nem tudom mit kéne tennem, hogy eltűnjenek belőlem. Mindenért aggódom és nincs egy nyugodt percem. Keresztanyámék Anya halála után felajánlották, hogy járhatok pszichológushoz, de most úgy érzem annyira nagyon rosszul nem vagyok és nem akarom, hogy feljöjjenek a régi sérelmek és eszembe jussanak. Igen, igen persze : nem szabad elnyomni őket, ki kell jöjjenek stb.stb. , én is így gondoltam eddig, de már rájöttem csak saját magamat szomorítanám el, ha a múlttal foglalkoznék. Tovább kell lépni mindenen és hagyni, hogy elfelejtsd ami valaha fájt.

Hirtelen mikor szükséged lenne egy barátra, de senki nem ér rá.

A tegnapi napom elég jó volt nem panaszkodom. Kinn voltam a régi " barátaimmal " és feldobott. Amikor csak úgy eltűntem közülük annyit nem tettek meg, hogy megkérdezzék merre vagyok. Viszont most mindenki próbál vezekelni miatta és ez jól esik. Iszogattunk is egy kicsit, de semmi túlzás. Annyira nem volt kedvem hazamenni és Apa meg annyira leszar, hogy az hihetetlen ezért ott aludtam az egyik régi nagyon jó barátomnál aki kicsit tetszik. Na jó, nem is kicsit. Egész este nem tudtam aludni mint általában. Mikor éppen nyomott volna el az álom Apa felhívott és próbált nagyon szígorúnak tünni, mintha érdekelné merre vagyok. Reggel nyolckor.. Hát gratuláltam neki, hogy feltűnt a hiányom. Nem mondtam meg neki, hogy fiúnál aludtam mert tuti elkezdett volna kérdezősködni és azt hitte volna, hogy volt valami. Az meg főleg nem hiányzik. Megint egyedül vagyok és lassan megőrülök. Nem fogom sokáig bírni ezt a csöndet. Hiába hallgatok zenét akkor is érzem ezt az elhagyatottságot. Már jó egy két hete elkezdtem kijárkálni a régi társaságomhoz és fel nem tudom fogni, hogy mitől van erőm hozzá. Éjszaka semmit nem alszok és alapjáraton is folyton fáradt vagyok. Talán csak nem akarok itthon lenni. Annyira utálom, hogy mindenki megígéri : akármi van futok hozzád. Aztán meg olyan kifogásokkal leráznak, hogy az észveszejtő. Olyan " barátaim " akik 10 éve ismernek és a szüleink is jóban voltak. Az a baj velem, hogy mindenkiről a legrosszabbat kezdem feltételezni és azt várom, hogy megmutassa nincs igazam. Csak senki nem fárad vele vagy csak szimplán mindig rossz emberek kerülnek a közelembe. Elhatároztam, hogy egy hétig itthon maradok és anime maratont tartok az mindig ki tud kapcsolni. Szerintem kezdek megőrülni :D Biztosra veszem, hogy elkezdtem gyengéd érzelmeket táplálni a srác iránt akivel régen rohadt jóban voltunk. Nagyon nem kéne mivel ő csak barátként tekint rám. Nem kell az újabb csalodás. Ezzel az a baj, hogy nem lehet megállítani. Ha érzed akkor érzed és nincs megállás. Elég sok minden elkezdett érdekelni mostanában pl. a gondolatainkkal való teremtés. Röviden : ha jóra gondolsz és pozitív dolgokon agyalsz akkor azokat vonzod be magadnak. Ha ez olyan egyszerű lenne már mától elkezdeném, de valahogy az ilyenek sosem mentek nekem. Tudom.. csak elhatározás kérdése, de nekem olyan nincs. Régen még kb. 1 éve láttam egy filmet pont erről a címe az volt, hogy A titok. A lényege az, hogy mindent amit csak akarunk megkaphatunk ha erősen gondolunk rá és álmodozunk róla mintha már a miénk lenne. Mikor még kicsit jobban voltam akkor én is elkezdtem alkalmazni, de max. egy két hétig ment mert mindenhonnan jöttek a szokásos pofonok. Két hét elég kevés idő a hatás érdekében szerintem vagy fél évig kéne ilyen mentalitással élni. Valahogy én hiszek ebben. Olyan meggyőző ez a film. A féltestvérem ezzel foglalkozik és állítása szerint neki bejön előbb-utóbb minden amit akar csak nem konkrét dologra kell gondolni. Pl: van egy fiú aki tetszik akkor nem arra kell gondolni, hogy jaj bár vele járnék, hanem : olyan kapcsolatot akarok és olyan társat aki  teljesen illik hozzám. Vagy valami ilyesmi :D A lényeg az, hogy lehet elhatározom magam és elkezdem.. Majd írok a siekreimről , ha lesznek. Itt a film mindenképpen megéri megnézni.

17 éves vagyok, igen tudom, hogy kevés meg most jön az : kis pisis mit tud ez az életről ki van nyalva a segge. Sokan így gondolják, de akik ismernek és itt voltak velem végig gyerekkoromban tudják, hogy nem. Mikor kicsi voltam valahogy nem fogtam fel az egészet, nem tudtam, hogy ilyen árakat kell fizetnem egy nehéz gyerekkor miatt. Körülbelül 6 éves lehettem mikor a szüleim kapcsolata elromlott. Keresztanyáméktól tudom csak, hogy már előtte sem volt fényes, de ilyen rossz sem. Apukám elkezdett inni, de elég keményen. Akkor nem is értettem nem tudtam, hogy ez ennyire nagy probléma. Nagyon sok emlékem elveszett vagy lehet, hogy nem is volt. Mára én sem tudnám megmondani. Annyira emlékszem ebből az időszakból, hogy Apám és Anyukám üvöltöztek, de nagyon hangosan én meg csak zokogtam és nem figyeltek rám. A keresztszüleim egyszer csak megjelentek és elvittek onnan. Apa eltőrte Anya ujjait. Valahonnan innen eredhet ez az étkezési zavarom. Maxmimum 5 kaját eszek meg a többitől meg undorodom és hányingerem lesz. Idősebb lettem elkezdtem iskolába járni addig minden aránylag jó volt. Folytonos feszültség következett, viták éjszakábanyúlóan. Teljesen elhidegültek egymástól, de volt, hogy minden rendben lett. Nem értettem semmit. Egyszer üvöltöztek és verekedtek máskor meg ölelték, csókolták egymást. Drága Anyukám már nem bírta elviselni ezt és ő is az italhoz nyúlt. Már lehettem kb. 12 éves és nagyon haragudtam rá és folyton szidtam miatta. Eddig még az Apám nem emelt rám kezet az emlékeim szerint csak Anyára. Egyre agresszívabb lett nem csak fizikailag , hanem lelkileg is folyton a földbetiport. Akárhányszor megvert nekem az fájt a legjobban, hogy Anya nem állt ki mellettem. Úgy tett mintha megérdemelném pedig én mindig őt védtem. Ez egy nagy törés volt. Sajnos csak a halálos ágyán tudtam meg, hogy mindig nekem adott igazat, de nem mert szembeszállni Apámmal. Kaptam jó pár verést. Emlékszem hazajött a munkából és Anyával üvöltöztünk. Kiment és a nyírfáról leszedett egy ágat. Azt mondta, ha rossz leszek ezzel ver meg. Még aznap este beváltotta az ígéretét. Anyukám utána kenegette a hátam napokig annyira szét vert. Nyolcadikos lettem és teljesen elhidegültem a szüleimtől. Elszöktem és nem parancsoltak már nekem. Apámat nem is érdekeltem csak Anya küzdött, hogy térjek észhez, de én elküldtem a fenébe. Elkezdtem inni, kijárni az éjszakába hajnalban mentem haza és nem érdekelt az sem ha meghalok. Csak zokogni tudtam minden este hazafelé. Nem volt senkim. Akiket a barátaimnak gondoltam, sőt családomnak! leszartak engem. Igazából mindig én hívtam fel őket, hogy hol vannak. Csak a szeretetre vágytam egész életemben. Minden kezdett elfajulni. Az első pofonok az élettől. Halálosan beleszerettem egy srácba akinek mindent eltudtam mondani, ő volt az én "megmentőm". Másfél évig szenvedtem érte, mindhiába. Ha ez nem lett volna elég megismertem a legjobb fiúbarátomat akiről kiderült, hogy ugyanolyan elveszett mint én. Nagyon egymásra találtunk. Minden rendben volt amíg nem használt ki.Teljesen a bűvkörébe kerültem. A legjobb barátnőm szerelmes volt belé és mire rájöttem, hogy én is már nem volt megállás. Teljesen magával ragadott. Nem annyira mint az előző fiú. Inkább tőle csak függtem mert megértett. Apám helyett apám volt. Védett és szeretetet adott mikor más nem. Vele mikor megromlott a kapcsolatom teljesen belebetegedtem. Nem voltam önmagam egyre lejjebb csúsztam és gyűlöltem magam. Vertem a kezem a falba csak, hogy ne érezzem ezt a folytonos fájdalmat és ürességet egyszerre. Elkezdtem vágdosni a kezem és a combomat. Egyszerűen ez tűnt megoldásnak mindenre. A pillanatnyi testi fájdalom elvette a lelkit és pont ez kellet nekem. Csak aludni és enni jártam haza úgy éreztem ez megoldás. Az alkoholba menekültem mert adott egy kis szabadságot és elfelejthettem mindent. Anyukám az étkezési undorom miatt elvitt egy pszichológushoz. Első kérdése természetesen a család volt. Én egyből megnyíltam és mindent elmodtam neki. Megállapította, hogy ez egy figyelemfelketés volt és eltusítás az otthon történtek miatt és természetesen, hogy depressziós vagyok. Jártam egy jó ideig mikor behívta Anyukám. Mérges lett és elküldött engem a fenébe, hogy én miért hazudok ilyeneket, hogy ők veszekednek meg nekem rossz ez mivel ki van nyalva a seggem és eljönnek értem az iskolába minden nap meg pénzelnek. Nagyon megharagudtam rá ekkor. Nem is mehettem többet. Úgy csinált mintha valami álomvilágban élt volna. Mintha nem lenne semmi baj. Minden folytatódott az üvöltözések a verések. Apum ellökte Anyát részegen és combnyaktörést szenvedett. Mondanom sem kell leszarta az egészet. Én szenvedtem a keresztanyámékkal hajnalban a mentővel. Egyre lejjebb csúsztam és teljesen magam alatt voltam. Nem érdekelt az iskola sem a szüleim. Ellógtam otthonról és nem is jártam haza. Teljesen elkallódtam sokszor rettegtem hazamenni. Apám szokatlanul mérges volt és belátom, hogy én voltam a hibás mert nagyon csúnyán elhordtam mindennek. Nekem jött és elájultam a fürdőszobában. Leöntött vízzel és kiabált. Én már csak zokogtam és kiabáltam neki, hogy ölj meg ölj már meg végre. Nem sok kellet és végül begyógyszereztem magam. Elővettem egy üveg Frontint és bekaptam az egész üveget. A sors fintora, hogy maxmimum 8 db. volt benne. Ki is dőltem tőle egy jó pár napra és hánytam folytonosan, de minden ment tovább és elhatároztam, hogy rendbehozom az életem. Nem sikerült és minden olyan volt mint rég. Aztán kiderült a legszörnyűbb dolog ami létezik. Anyukám rákos lett. Fel sem fogtam. Minden vitánk és rossz szavam ellenére ő volt a mindenem az egyetlen ember aki tudtam mindig ott lesz velem. Nagyon megváltoztam ennek hatására. Még mindig eljárkáltam, de vége felé abszolút nem. A társaságom szó nélkül ott hagytam. Mondanom sem kell még a szülinapomon sem hívtak fel. Minden percem Anyuval töltöttem. Nem akartam felfogni ezt az egészet. Sugárkezelés sikeretelen volt és csak áttétet okozott a kemó sem ért semmit. Keresztanyámék segítsége miatt kitudtunk fizetni egy nagyon drága C-vitamin és B-vitamin infúziós kezelést ami már sok mindenkit meggógyított a tágabb ismeretségi körünkből. Anyának nem használt.. Aránylag jól volt mikor hírtelen lement a vérnyomása. Otthon sem voltam. Előző nap veszekedtünk és szörnyű érzés volt. Azt hittem végem, ha miattam lett rosszabb az állapota. Eltelt néhány nap és olyan fájdalmai voltak, hogy üvöltött, de olyan erős gyógyszert kapott és tapaszt, hogy tulajdonképpen nem volt magánál. Hiába beszéltünk hozzá nem értette csak nagyon ritkán. Egész nap csak zokogtam az ágya mellett és vízzel próbáltam itatni hajnalokig. A pelekáját én cseréltem mert már felállni sem tudott. Segítség nélkül. Nagyon az utolsó napokban már felfogadtunk egy hospice ápolónőt és ő egy nap egyszer átvállalta rólam. Már mióta kiderült, hogy halálos beteg és eldöntöttem magamban az öngyilkosságot. Összegyűjtöttem itthonról a legereősebb gyógyszereket amiket Anyukám kapott az utolsó napjaira, hogy már ne érezzen semmit. Az altatókat, nyugtatókat. Nem érdekelt semmi és megfogadtam, ha meghal megyek utána. Csak ő volt nekem. Az apámra lehetetlenség számítani olyan mint egy gyerek sokszor. Mondanom sem kell Anya utolsó napjain max. 5 percekre jött be hozzá és ennyi. Ő is szomorú volt ez miatt. Elég szégyenreméltó. Anya állapota már nagyon rossz volt és az orvosa azt mondta, hogy itassam mert az az egyetlen dolog amitől még visszatérhet hozzám , hogy tudjunk értelmesen beszélni. Napokig fecskendővel adtam a szájába a vizet és a teát. Hála istennek jobban is lett és normálisan tudtunk beszélgetni. Bocsánatot kértem tőle mindenért amit valaha mondtam neki és megbántottam. Szerencsére tiszta hülyének nézett , hogy ugyan már mért haragudna és többször elmondta mennyire szeret. Egyszer csak nagyon rosszul lett és nem kapott már levegőt sem. Kihívtuk a mentőket és az egyik szemétláda beállt elém és együttérzés nélkül a szemembe mondta, hogy meg fog halni és jobb lenne beadni neki egy injekciót mert ez így már nem élet. Olyan mérges lettem azt hittem mindjárt a mentősnek adom be. Végül megállapodtunk, hogy nem. Pár napra rá meghalt. Végül nem is az eredeti rák vitte el hanem az áttét tüdőre elméletileg. Annak örülök, hogy nem hagytuk bevinni a korházba és utolsó napjáig mellette lehettem. Fogtam a kezét az utolsó percig. Ez történt lassan két hónapja azóta ugyanúgy kijárkálok, iszok és utálom magam miatta.